Rácz-Stefán Tibort első könyve, a
Fogadj el! kapcsán kértem fel egy interjúra, amire nagy örömömre igent mondott.
|
A képet készítette Deszy @ deszy-konyv.hu |
Tibi online válaszolt az általam összeírt kérdésekre, amelyben beszélgetünk az elfogadásról, a magyar liberális gondolkodás jelenlegi állapotáról, a karaktereiről, lehetséges folytatásról és arról a brutális befejezésről is. A
Fogadj el! december óta kapható a könyvesboltokban, online
itt tudjátok megrendelni!
Letehetetlen: Az első néhány oldalon megemlíted, hogy az
amerikai tiniöngyilkosságok inspiráltak, hogy megírd ezt a történetet. Úgy
gondolod nálunk is ennyire jelen vannak az ezt kiváltó dolgok? Gondolok itt az
online zaklatásra és az iskolai piszkálódásokra.
Rácz-Stefán Tibor: Úgy érzem, hogy
itthon is jelentős az iskolai terror és az online piszkálódás. Több tinédzser
olvasómtól is hallottam már, hogy velük milyen csúnya dolgok történtek, és
mennyi szenvedést okoztak nekik a társaik.
Ami azt illeti,
a saját iskolai éveim sem voltak éppen zökkenőmentesek. Állandó félelemben
éltem, gyűlöltem iskolába menni, azt a lelki terrort, amit elviseltem nem
kívánom senkinek. Tehát saját tapasztalatból tudom, hogy jelen van a zaklatás
mindenütt.
A különbség
Amerika és Magyarország között az, hogy nem kapnak nyilvánosságot az esetek.
Nyugaton más a kultúra, ott tudják, ha megosztják a történetüket a világgal, azzal
előidézhetnek némi változást. Itthon az emberek inkább elbújnak, az (országos)
sajtó is ritkán foglalkozik a zaklatásos történetekkel, hiszen az érintettek
úgymond nem bújnak elő. Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden rendben van.
Sőt!
L: Egy ponton a könyvedben erős kontrasztot
kap a magyar felfogás az Egyesült Államokban domináló szemlélettel a liberális
emberi jogokról, és nem túl szép az a kép, amit kapunk. Ennyire kilátástalannak találod a
helyzetünket, vagy azért valamelyest látsz javuló tendenciákat az utóbbi
időben, ami a másság elfogadását illeti?
RST: Ma már
egyértelműen jobb, mint teszem azt öt-tíz-tizenöt éve. Az emberek több pontról
hallják, hogy az elfogadás mennyire fontos, a könyv is e-célból született meg.
Az emberek egy
részére hat a pozitív üzenet, sokan nyitottak és elfogadóak, elsősorban a
fiatalabb korosztályban. Persze, alapvetően úgy tűnhet, hogy nagyon borúsan
látom a világot, de ez véletlenül sincs így, pontosan tisztában vagyok a
ténnyel, miszerint egyre több az elfogadó ember Magyarországon. Csak egyszerűen
lenne még min javítani.
L: Nagyon érdekes a párhuzam a két főszereplőd
között, hiszen Dávid és Petra mindketten titkot őriznek. Úgy gondolod azonosan
súlyos kettejük problémája?
RST: Az egyik
barátnőm szokta mondani, hogy mindenkinek a maga terhe a legnehezebb. Senkinek
sem egyszerű elviselnie a zaklatást, a fájdalmakat és az önmarcangolást.
Egyszerűen a két főhősöm esete olyannyira más, hogy összehasonlítani is nehéz
őket.
Petra saját
magának keverte a trutyit, hazudott, amit sokan főbenjáró bűnként emlegetnek,
de én valahol megértem Petra döntését, hiszen egy merőben más világba került,
ahol egyből azt hallotta, nem menő dolog ösztöndíjasnak lenni. Az ő helyzete
igazából azért súlyos, mert saját magát keverte bajba, aztán meg elindult az a
bizonyos lavina.
Dávid legfőbb
nehézsége az, amiről nem tehet. A mássága. Nem egyszerű ezzel sem együtt élni,
rengeteg fájdalmon és önértékelési problémán esik át egy LMBT tinédzser.
L: A könyv nagy részében Petra és Dávid
szemszögéből olvashatjuk a történetet, ám Petráé az egyes szám első személyű,
míg Dávidé inkább kicsit külső szemlélőként, egyesszám harmadik személyben
íródott. Tudatos, kreatív döntés volt ez a részedről?
RST: Már a könyv
írásának az elején tudtam, hogy nem csak Petra és Dávid, hanem más szereplők
fejébe is bepillanthatunk legalább egy fejezet erejéig. Úgy voltam vele, hogy
öt-hat karakter sok lenne E/1-ben, és azt sem szerettem volna, ha összemosódnak
a hangok. Ezért született meg ez a döntés.
Innentől spoilerek következnek!